 |
|||||
 |
 |
 |
 |
 |
 |
 |
|||||
 Bővítenék a GDP mérőszámait Az Akadémia már 1980-ban foglalkozott a témával |
|
|
 |
||
|
|||||
|
|||||
 Tavaly februárban kérte fel Nicholas Sarkozy a Columbia Egyetem Nobel-díjas professzorát, Joseph Stiglitzet, a Harvard Egyetem ugyancsak Nobel-díjas főtanácsadóját, Amartya Sent és Jean-Paul Fitoussi professzort, a Nemzetközi Közgazdasági Társaság korábbi főtitkárát, hogy alakítsanak egy bizottságot annak felmérésére, hogy a bruttó nemzeti össztermék – közismert rövidítéssel: a GDP – mint a gazdasági teljesítmény és a társadalmi fejlődés jelzőjének mik a korlátai, milyen problémákról nem ad képet. Elvárás volt az is, hogy vizsgálják meg, milyen további információkra lehet szükség a társadalmi fejlődést jobban kifejező indikátorok készítéséhez. A francia elnök lépését az a korántsem új felismerés motiválta, hogy a statisztikai adatok valóban fontosak a társadalom fejlődésére irányuló stratégiák alkotásában és értékelésében csakúgy, mint a piacok működésének értékelésében és azok befolyásolásában, de gyakran jól érzékelhető különbség van az olyan fontos társadalmi-gazdasági változók, mint a gazdasági növekedés, az infláció vagy a munkanélküliség mérése és az általános közvélekedés között. Néhány országban ez az eltérés megrendítette a hivatalos statisztikákba vetett hitet – például Franciaországban és az Egyesült Királyságban csupán az emberek harmada hisz a hivatalos adatoknak –, s ennek érzékelhető hatása van arra, ahogyan a „köz” vélekedik a gazdaság állapotáról, a szükséges stratégiákról.  Kerekes Sándor A világon egyre több olyan komplex index létezik, amely a nemzeti össztermék mellett számos további szempont figyelembevételével állítja fel az országok boldogságindexét. Ilyen például a bhutáni bruttó nemzeti összboldogság indikátor, amely az emberek szubjektív elégedettségét méri. A szubjektív boldogság világtérképe pedig az egészség, a jólét és az oktatás fejlettsége alapján határozza meg az adott ország jóléti szintjét. A legfrissebb felmérések arra is felhívják a figyelmet, hogy a társadalmi egyenlőség és az emberek elégedettségérzése korrelál, ezért nem lehet pusztán a gazdaság összteljesítménye alapján meghatározni az életszínvonalat.
Az EBESZ és a World Values Survey kutatócsoport is kidolgozott alternatív boldogságindikátort. Mindkét index azt mutatja, hogy az emberek ott elégedettebbek, ahol a gazdasági növekedésből – a magas állami újraelosztásnak köszönhetően – futja a bőkezű, jóléti intézményrendszer fenntartására: színvonalas egészségügyre, oktatásra, magas nyugdíjakra, munkanélküli-segélyre és anyasági támogatásra. A bizottság által ajánlott reformok, a világot megrendítő gazdasági recesszió nélkül is kívánatosak lennének, ám a 2008 őszén kirobbant válság miatt még sürgetőbbek. A tudósok szerint a gazdasági krízis azért ért sokakat váratlanul, mert a piaci szereplők és a kormányhivatalnokok nem a megfelelő statisztikai jelzőkre koncentráltak. Sem a magán, sem az állami nyilvántartó rendszerek nem figyelmeztettek időben arra, hogy a világgazdaság 2004 és 2007 közötti – látszólag fényes – növekedése a jövőbeli fejlődés rovására történhetett, hiszen bizonyos teljesítmények csak „káprázatok”. Ugyanakkor szembe kell nézni egy körvonalazódó környezeti válsággal is, amely elsősorban a globális felmelegedéshez kapcsolódik. Világos, hogy a gazdasági teljesítménynek olyan mérése, amely tükrözi a környezeti költségeket, élesen különbözhet az eddig alkalmazott mérésektől, olvasható a jelentésben, amelyet a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács Titkársága fordított le magyar nyelvre. A bizottság szerint elérkezett az idő a gazdasági aktivitás mérésére szolgáló rendszerek átalakítására annak érdekében, hogy jobban tükrözzék azokat a szerkezeti változásokat, amelyek a modern gazdaság fejlődését jellemzik. A gazdasági aktivitás mérésére a legáltalánosabban használt mutató a GDP. Nemzetközi normák vannak a számítására, sokat foglalkoztak statisztikai és fogalmi alapjaival. A statisztikusok és a közgazdászok jól tudják: a GDP főként a piaci termelést méri, gyakran azonban úgy kezelik, mintha a gazdasági jólét mérőeszköze is lenne. A jelentés egyik kulcsüzenete, hogy mérési rendszereinkben át kell helyezni a hangsúlyt a gazdasági teljesítmény méréséről az emberek jólétének a mérésére. A jólétet a fenntarthatósággal összefüggésben kell vizsgálni. Persze a hangsúly megváltoztatása nem jelenti a GDP és a termelés mérésének elhagyását. Ezek továbbra is sok fontos kérdésre – például a gazdasági aktivitásra – adnak választ. A jólét hangsúlyozása azonban fontos, mert úgy tűnik, hogy mind nagyobb az eltérés az összesített GDP-adatokból származó információk és a között, hogy mi minősül az emberek jólétének. Olyan statisztikai rendszeren kell dolgozni, amely a piac aktivitásának mérését kiegészíti az emberek jólétét középpontba helyező, valamint a fenntarthatóságot megragadó mérésekkel. Egy ilyen rendszernek szükségszerűen összetettnek kell lennie. A Stiglitz-bizottság egyik ajánlása az, hogy az anyagi jólét értékelésénél – a termelés helyett – inkább a jövedelem és a fogyasztás kerüljön előtérbe. A lakosság életszínvonalának trendjei ugyanis jobban követhetők a háztartások jövedelmének és fogyasztásának mérésén keresztül.  A jövedelemről és a fogyasztásról szerzett adatok elengedhetetlenek az életszínvonal becsléséhez, de végső soron a vagyonról szóló információkkal együtt értékelhetők. Az átlagjövedelem, az átlagos fogyasztás és az átlagos vagyon értelmes statisztikák, ám nem írják le az életszínvonalat teljes egészében. Az átlagos jövedelem növekedése például lehet, hogy egyenlőtlenül oszlik meg egyes csoportok között, s egyes családok esetleg még rosszabb helyzetbe kerülnek. Így a jövedelem, a fogyasztás és a vagyon átlagának méréséhez hozzá kell tenni olyan indikátorokat, amelyek ezek eloszlását tükrözik. A fogyasztás, a jövedelem, a vagyon súlypontjának mérése jobban mutatja, mi történik az átlagemberrel vagy -háztartással, mint az átlagos fogyasztás, jövedelem, vagyon mérése. Sok szempontból azonban fontos tudni azt is, hogy mi történik a jövedelem-vagyon eloszlásának alján – ezt mutatják meg a szegénységi statisztikák – vagy a csúcsán. Ideális esetben ezek az információk nem izoláltan, hanem kapcsoltan jelennek meg. Arra is figyelni kell, hogy az alacsony jövedelmű háztartások átlagfeletti vagyonnal nincsenek szükségszerűen rosszabb helyzetben, mint a közepes jövedelmű, de vagyon nélküli háztartások. Az előbbi példák mutatják, hogy milyen komplex rendszert kellene közérthetően bemutatni. A Stiglitz-bizottság arra is felhívta a figyelmet, hogy jelentős változások történtek a háztartások és a társadalom működésében. Például sok szolgáltatást régebben a családtagjaiktól kaptak az emberek, most megvásárolják.  Ha elkezdünk a nem anyagi tevékenységekre összpontosítani, óhatatlanul felmerül a szabadidő kérdése. Amennyiben ugyanazért a fogyasztói kosárért – vagyis termékek és szolgáltatások változatlan köréért – egy évben a korábbi 2000 helyett csak 1500 órát dolgozik valaki, az növekvő életszínvonalra utal. Bár a szabadidő értékelése tele van nehézségekkel, az életszínvonal időbeli és országok közötti összehasonlításában figyelembe kell venni az emberek által élvezett szabadidőt is. Az emberek életszínvonala objektív körülményektől és adottságoktól függ. Lépéseket kell tenni, hogy javuljanak az emberek egészségére, személyes tevékenységeire és a környezetükre vonatkozó mérések. Különösen komoly erőfeszítéseket kell tenni olyan szilárd és megbízható mérések kifejlesztésére és végrehajtására, amelyek a társadalmi kapcsolatokra, a politikai képviseletre és a bizonytalanságra irányulnak, amelyek kimutathatóan befolyásolják az élettel való megelégedettséget, figyelmeztet a Stiglitz-jelentés. Kerekes Sándor, a Budapesti Corvinus Egyetem rektorhelyettese szerint a közgazdasági szakirodalom az elmúlt 20-30 évben tele volt olyan cikkekkel, amelyek a GDP-számítás hibáira mutattak rá. Például: minél nagyobb a munkamegosztás, a GDP annál nagyobb értéket mutat. De miért lenne fejlettebb az a társadalom, amelynek úgy nő a GDP-je, hogy az emberek nem otthon esznek meleg ételt, hanem eljárnak vendéglőbe? Van olyan ország, ahol napi egy dollárból is meg lehet élni, de olyan is akad, ahol öt dollár éppen csak az éhhalál elkerülésére elegendő. Ezek szerint jobb ott élni, ahol az egy dollárból is ki lehet jönni? A GDP alkalmatlan a környezeti konfliktusok érzékeltetésére is. Ha egy tartálykocsiból elfolyik az üzemanyag, azt tetemes pénz felhasználásával lehet feltakarítani. A kárelhárítás növeli a GDP-t, miközben hatalmas kárt szenvedett el a természeti környezet. Az ehhez hasonló statikus számítások nehezítik az országok összehasonlítását, arra viszont jó ez a mérőszám, hogy egy adott állam gazdasági teljesítményének egyik évről a másikra való változását megmutassa. Ugyanakkor nem alkalmas a jövedelmi különbségek érzékeltetésére.  Láng István 1971-ben Simon Kuznets (1901–1985) orosz származású amerikai közgazdász, a Harvard Egyetem professzo-ra kapta a közgazdasági Nobel-díjat.
A gazdasági növekedés, a fejlődés gazdasági és társadalmi szerkezetének új, empirikusan megalapozott interpretációjáért vehette át a rangos elismerést, lényegében a GDP módszertanának megalapozásáért.
A neoklasszikus amerikai közgazdász és gazdaságstatisztikus, a történeti statisztika kiemelkedő művelője elsősorban a nemzeti jövedelem számításának és a gazdaságtörténeti vizsgálatok statisztikai megalapozásának kérdéseivel foglalkozott. Kuznets jelentős eredményeket ért el az egyes országok gazdasági szerkezete fejlődésének, valamint nemzeti jövedelmének összehasonlító elemzésében. Nevéhez fűződik a jövedelemelosztási forradalom elmélete, amely szerint az állam a nemzeti jövedelem, adók révén történő újraelosztásával eltünteti a lakosságon belüli jövedelemkülönbségeket. Láng István akadémikus, a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács társelnöke szerint a Stiglitz-jelentés a fenntartható fejlődés egyik alaptételéből következik, azaz nemcsak az anyagi értékek az egyedüliek egy társadalom fejlettségének figyelembevételekor, hanem a nem anyagi jellegű mutatók is meghatározóak. Ne csak a GDP legyen az általános mérőszám, mert az hibákkal terhelt. Az akadémikus példája szerint: ha egy szélvihar számos házat megrongál, akkor a tetőszerkezet rendbe hozása beruházást igényel, ami növeli a GDP-t. Ebből az következik, hogy minél több vihar tépáz egy országot, annál nagyobb a GDP-je, tehát annál fejlettebb. Az is igaz viszont, hogy a gazdasági élet jellemzésére ennél jobb mutatót még nem találtak ki. Ez a mérőszám megmarad, de javítani kell a módszereket. Kerekes Sándorhoz hasonlóan az ökológusprofesszor úgy véli, hogy a boldogságindex sem mindenható, mivel az sem tükrözi vissza a maga teljességében a társadalomban zajló folyamatokat. Helyesebb lenne, ha a két mérőszámot együtt használnák. Láng István szerint az utóbbi években egyre több mérőszám jelent meg, ezekből „válogatva” ma már bárki kiszámíthatja, hogy személyes létezése menynyi szén-dioxid-kibocsátással jár, azaz mekkora a szén-dioxid-lábnyoma. Annak is utánanézhet, hogy élete során mennyi vizet használ fel, azaz mennyi a vízfelhasználási „lábnyoma”. Az előbbi kettőnél komplexebb az ökológiai lábnyomindikátor, amely bár a környezet pusztításának mértékét jelzi, valójában annak meghatározására szolgál, hogy mekkora területre, mennyi vízre van szüksége az embernek önmaga fenntartásához és az általa termelt hulladék feldolgozásához. Eszerint csak egy 2,6-szer nagyobb bolygó tudná eltartani az emberiséget, ha mindenki úgy élne, ahogy az európaiak. Az EU-ban a világ népességének 7,7 százaléka él, itt található a Föld biokapacitásának 9,5 százaléka. Ehhez képest az EU felelős a világ ökológiai lábnyomának 16 százalékáért. Finnországon, Litvánián és Svédországon kívül minden tagállam többet használ az erőforrásokból, mint amennyi a rendelkezésére áll. Bolygónkon az Egyesült Arab Emírségek mutatója a legrosszabb: ott közel 12 hektár az egy lakosra jutó ökológiai lábnyom. Ha mindenki úgy élne, mint az ottaniak, akkor több mint öt Földre lenne szükség a fogyasztásunk biztosítására.  Halm Tamás, a Magyar Közgazdasági Társaság főtitkára úgy véli, az, hogy a GDP tökéletlen az emberek, a társadalom jólétének mérésére, itthon sem új felfedezés. A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Közgazdaságtudományi Intézetének felkérésére már 1980-ban kitűnő tanulmány született arról, hogy mennyi pontatlanságot tartalmaz a GDP fogalma. Például az, hogy a környezeti károkozás és e károk helyreállítása egyaránt növeli a GDP-t. Ráadásul vannak olyan tevékenységek, amelyek a gazdasági fejlődéssel, a munkamegosztás bővülésével megjelennek a GDP-ben, pedig korábban is elvégezték őket, de nem szerepeltek a nemzetgazdasági számlarendszerekben. Ilyen például a mosodákban való mosatás: míg a háziasszonyok otthon mostak, addig ezt nem tartották nyilván a statisztikusok, de a mosodák teljesítményét már beleszámítják a gazdasági kimutatásokba. Egy másik példa a Stiglitz-jelentésből: ha egyre többet ülünk a forgalmi dugókban, akkor növekszik a benzinfogyasztás, vele együtt a GDP-érték, pedig nem javult a közlekedésünk minősége, sőt inkább romlott. Mindezt jól tudta korábban is a szakma. Miért nem mondtunk akkor korábban búcsút a GDP-nek? Azért, mert mindenütt ezt használták, ugyanakkor – a példákból is látszik – a GDP hajlamos „felülértékelni” az emberek jólétét, tehát minden növekvő gazdaságú ország kormánya szívesen dolgozik ezzel a mutatóval. Egyébként a szocialista országok közül Magyarország elsőként számította ezt a mutatót is az anyagi termelés kibocsátását regisztráló nemzeti jövedelem mellett. Ám azt feltétlenül el kell mondani a manapság oly sokat bírált GDP védelmében: minden pontatlansága, a kiszámításakor alkalmazott sok-sok becslés ellenére viszonylag objektív mutató, állítja a főtitkár.  Halm Tamás A pontosabb mérésekre itthon is próbálnak felkészülni a szakemberek. A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) 2008-ban összeállított egy igen komoly mutatószámrendszert, amely több mint 200 indikátorral kívánja mérni a társadalom jólétének, illetve ahogyan manapság „pontoskodóan” írni szokták: jól-létének alakulását. Ezt a munkát a kormány rendelte meg a hivataltól, amely az első tervezetét az MTA tudósaival is megvitatta, s megjárta az előterjesztés a Gazdasági és Szociális Tanácsot is. Összességében a mutatószámrendszer – amely nem teljes egészében „magyar szellemi termék”, hiszen az OECD iránymutatásainak figyelembevételével készült – kiállta a szakmai és a szűk körű társadalmi vita próbáját. Ez az anyag ma letölthető a KSH honlapjáról. A mit mérjünk és hogyan kérdése néhány évvel ezelőtt konkrétan felmerült: a Nemzeti Fejlesztési Hivatalban a II. Nemzeti Fejlesztési Terv – a későbbi Új Magyarország Fejlesztési Terv – készítését koordináló Halm Tamás azt szerette volna elérni, hogy folytassanak széles körű és szakmailag is mélyen szántó vitákat arról, milyen mutatókkal is kívánják majd mérni a hazánkba áramló EU-s fejlesztési források felhasználásának eredményességét. Vagyis „állapodjunk meg a társadalommal”, hogy például az egészségben eltöltött életévek átlagos számát kívánjuk-e növelni, vagy a szakképzetlenek foglalkoztatási rátáját emelni, esetleg azt az időt lerövidíteni, amely ahhoz szükséges, hogy az ország tetszőleges pontjáról elérjünk egy autópályát. Ezeket az indikátorokat hosszan sorolhatnánk, s a közülük való választás dönti el, hogy a sztrádaépítést vagy a népegészségügyi programot kell-e a fejlesztési terv gyújtópontjába állítani. Persze mindenki rávágná: mindegyiket egyszerre. Ha egy-egy szűkebb területet emelünk ki, akkor talán még szembeötlőbb a dilemma: Az elővárosi vasutakat vagy a nemzetközi összeköttetést biztosító expresszeket fejlesszük-e? A pszichotikus betegségek jelentik-e a legnagyobb csapást vagy a keringési rendellenességek? A példák „élesek”, vagyis létező dilemmák. Számos vita zajlott, sokféle szakembert, kutatót, civil szervezetet kérdeztek meg a preferenciáikról, de az „össznépi megegyezésig” nem jutottak el. Jelenleg nincs a GDP-t helyettesítő, minden szempontból megfelelő mutató – összegzi véleményét Kerekes Sándor professzor, aki szerint a Stiglitz-jelentés tagadhatatlan érdeme, hogy felhívta a figyelmet arra, hogy az anyagi javak megszerzése, a folyamatosan növekvő gazdasági fogyasztás nem egyenlő a jóléttel. Arra azonban Kerekes Sándor felhívja a figyelmet, hogy a különféle alternatív indexek általában korrelálnak a GDP-vel. Ezért nem kell elvetni a GDP-t, hanem a jövőben árnyaltabban kell értékelni. |
|||||
|
|||||
|
|||||
